Erdőd ( Ardud)

Az 1847-dik év pünkösd előtti csütörtökjén országos vásár volt Erdődön. Én több uradalmi tiszt ismerőseimmel, kik e napra Erdődre jöttek, a vásár sátrai közt sétáltam, amikor a majtényi kasznárság két igás lova a vendéglő előtt megállott és egy klakkalapos úriember szállott ki a bricskából.

Petőfi volt. Táskával a kezében, felém közeledett, de alig maradt időm, hogy őt a mellettem álló ismerőseimnek bemutassam, mert azonnal félrevont és kért, hogy siessek vele szállásomra. Fél tizenegy óra lehetett. A vendéglő előtt álló lovakon végig tekintve, könnyen kiszámíthattam, hogy a reggeli után, fél kilenc órakor indulhatott el Nagy-Majtinból. Szállásom alig volt kétszáz lépésnyire a vásártértől s mindössze egy tág, de szerényen bútorozott szobából állott. Amint beléptünk, a szegletbe dobva útitáskáját, komoly arckifejezéssel és némi izgatottsággal csak ennyit mondott:

- Tudd meg, hogy ezen a napon dől el a sorsom s még ha szülei bele nem egyeznének is, erősen bízva a Júlia levelében olvasható nyilatkozatban, elválaszthatatlanul egymáséi leszünk örökre.

- Kedves Sándorom! Ne légy olyan kislelkű. Némi megnyugtatásul és vigasztalásul annyit máris elmondhatok, hogy Júlia anyja erősen tartja magát, de atyját okkal-móddal kibékítheted.

- Mindezt már én is tudom. Mondj valami újabbat és okosabbat!?

- Legyen! Júliával vasárnap, mise után, a templom előtt találkoztam. Az izgatottságnak vagy elfogultságnak legkisebb jelét sem vettem észre rajta sem magatartásban, sem arckifejezésében, sőt mosolyogva ennyit súgott a fülembe: „Sándort pár nap múlva látni fogom.” Atyjával egyedül volt a templomban s az öreg, engem meglátva, olyan haragos pillantásokat dobott felém, mintha valami házasságközvetítő ügynökségnek volnék főnöke vagy képviselője.

- Egészen természetesnek találom, hogy ki nem állhat és én magam sem értem, hogy mi jogon avatkozol te a mi ügyeinkbe – szólt Sándor meglehetősen mogorván.

- Köszönöm! De most azt mondd meg: hol fogunk ebédelni? Majtinban kávénál egyebet nem kaptam, az én paraszt gyomrom pedig ez édesen keserű kotyvalékon kívül valami sódar- vagy szalonnafélét is szívesen bekebelezett volna.

- Pontban tizenkét órakor atyámnál ebédelünk. Most már anyám is nagyobb előzékenységgel és szívességgel fogad, mint első ebédünk alkalmával, mert tudja: ki vagy, mi vagy; mert neved olyan ismeretes az országban, mint Hugó Viktoré Párisban.

- Most hagyj magamra, hogy följegyzéseimet befejezhessem – vágott szavaimba Petőfi. – Menj szüleidhez, mondd meg, hogy olyan vendégük lesz, kinek nevét emlékül az utódoknak kárminnal jegyezzék be a kalendáriumba.

Az ebéd talán a szokottnál is csendesebben folyt le; de amit tőle még sohasem hallottam: ebéd közben a Szendrei vagyoni állásáról kérdezősködött. Atyám elmondta, hogy gazdag ember; mire Sándor az örömnek vagy tetszésnek legkisebb jelét sem mutatva, tovább nem kérdezősködött. Ezután csak Janka nővéremmel társalgott, ebéd után pedig papírt és ceruzát kért és elég hosszú és tágas kertünkben fel s alá sétálva, alkalmasint verset írt vagy jegyezgetett.

Délután öt óra volt, amikor a vár felé sietett. Csaknem bizonyosra vettem, hogy Júliával hol találkozik.

A vártól keletre volt a felügyelői konyhakert. A kertben volt néhány gyümölcsfa, veteményes ágyak, méhes és mintegy négyszög holdnyi tó, melyet a Homoród patakja táplált vízzel.

Ha Petőfi Erdődön megjelent, rendesen itt találkozott Júliával.

Éjjeli tíz óra volt, mikor Borsó utcai lakásomra benyitott.

- Derült arckifejezésedből és szemeid ragyogásából látom, hogy a napot nem vesztegetted el. Talán bizony a várban meg is tartottak vacsorára?

Gúnyosan felkacagott.

- Pákh Józsefnél, uradalmi ügyészeteknél voltam, aki szeretetre, tiszteletre és becsületre méltó ember, mert szerény könyvtárában nemcsak a Vörösmarty, kés Kisfaludy s néhány kasza-kapa kerülő író munkái láthatók, de, képzeld meglepetésemet, megvannak ott az én költeményeim is díszkötésben. Nála vacsoráltam. De hagyjuk ezt s mondd meg nekem: ki tartasz te boldog

- Vallásos embernek erre nem nehéz válaszolni – feleltem. – Azt tartom boldog embernek, aki hisz, remél és szeret és ezt a három kincset haláláig megőrzi.

- Maradjuk csak a szerelemnél és azután halld meg, hogy a mai naptól kezdve nálamnál boldogabb ember nincs a föld kerekségén, mert mi ma Júliával örök hűséget esküdtünk egymásnak, és nem holmi ünnepélyes szertartással, hanem az isten színe előtt jegyeztük el egymást. Tudd meg, te szerencsétlen flótás, hogy én a mai alkonytól kezdve vőlegény vagyok!

Még örülni sem mertem hangosan, nehogy boldogságában egy percre is megzavarjam.

Reggel nyolc órakor ugyancsak az uradalmi ügyész négy lovas fogatán hajtatott el Nagy-Károlyba. Onnan ki vitte tovább Pestig: azt nem tudom.

A csütörtöki utáni vasárnapon Júlia, szokása szerint, atyjával újra megjelent a templomban. Valamivel későbben érkezvén, ők az oratóriumban, én pedig a gyóntatószék közelében foglaltam helyet s onnan jól megfigyelhettem úgy az atyának, mint leányának arckifejezését. Rajtuk a legcsekélyebb változást sem vettem észre. Júlia amint meglátott, mosollyal ajkain, egy hosszabb tekintetet váltott velem, s azután újra imakönyvébe mélyedt. Én, aki már mindent tudtam, szinte derült arccal tekintettem feléje. Már régebb idő óta úgy ismertem, mint makacsságában és engedékenységében egyaránt szeretetre méltó gyermeket. Valamivel előbb menve ki az egyházból, mint ők, reájok az egyház ajtajánál várakoztam. Csakhamar megjelentek. Juliska mosolyogva e szavakkal fogadott:

- Ön már régebben meggyőzött arról, hogy örömömben és fájdalmamban igaz szívvel osztozik. Tudja meg tehát, hogy tegnap óta menyasszony vagyok.

E rövid szóváltás után hintójukhoz siettek és elhajtattak. Rövid idő múlva én is távozóban lévén Erdődről, a déli órákban siettem a várba, hogy tőle elbúcsúzzak. Szemenes Ágnessel, az alerdész leányával adtam tudomására, hogy a vár alatt fekvő dámvadasban, a kuglizó melletti padon találhat. Biztosra vettem, hogy Júlia nem várakoztat sokáig magára. Dél felé csakugyan meg is jelent és kezét nyújtva, tőlem e szavakkal vett búcsút:

- Szívemből kívánom, hogy egész életében olyan boldog legyen, aminő most én vagyok!

- Tehát olyan nagyon szereti Sándort? – kérdeztem minden kétkedést kizáró hangon s nem minden kíváncsiság nélküli válaszára.

- Ön mindig igazabb emberem volt, mintsem hogy megcsalni kívánnám. Tudja meg tehát, hogy én úgy szeretem Sándort, mint egy szellemi és magasztos lelki tulajdonokban gazdag könyvet, amelynek kötése azonban nem felel meg becsértékben a tartalmának.

- És mit művelne, ha e könyvet ellopnák vagy elvesztené?

- Fájó szívvel emlékeznék vissza veszteségemre; de ha nem lehetne többé reményem, hogy föltaláljam, igyekeznék egy tartalomban hasonlóan gazdag könyvet szerezni.

Igaza volt! Ilyennek ismertem őt, míg változatokban gazdag, majd borús, majd derűs életét korai halál a be nem fejezte.

1847-ben szeptember 8-án a vár kápolnájában mondták el a föld és ég ura előtt azt az esküt, amely határozandó volt jövőjük felett.

Már Pesten voltam, mikor e máig megőrzött sorokat kaptam Júliától: „Azt már tudja, hogy megesküdtünk, de azt sem én nem tudom, sem ön nem tudja, üdv vagy kárhozat vár-e reánk a jövőben?”

Gót stilü szép templomát 1482.-ben Drágffy Bertalan, erdelyi vajda, épittete Nagyboldogasszony tiszteletere. Ugyanez a Dragffy Bertalan kezde 1481.-ben Erdődhegyen várat épittetni, amely ma romokban hever. 1565.-ben Schwendi Lázar, Miksa király vezére,elfoglala az erdődi várat, de ugyanazon évben junius 1.-en János Zsigmond fejedelem a segedelmére jött Hasszan basával negyven napi ostromlás után visszahoditá Erdődöt, lerombola a várat és a népét részint kardra hányatá, részint rabságra hurczola. 1736.-ban Károlyi Sándor gróf a várat újbol felepittete es Erdődre sváb jobbágyokat telepite. A hitujitás Erdődön a hatalmas Drágffy Gáspárnak, továbbá Dévai Biró Mátyás és Batizi András predikátoroknak buzgolkodása mellett korán megindult. A templomot 1545.-ben Luther követői elfoglalák, s ugyanez év szeptember 20.-án zsinatot tartottak ott. Károlyi Sándor gróf 1720.-ban a katholikusok részére visszafoglala ugyan a templomot, de 1736 -ban az mar ujból a reformaáusok birtokába jutott, és ez időtől kezdve a katholikusok csak a templom egy kapolnájában tarthattak istentiszteletüket 1763.-ig, a midőn is a reformatusok a templombol teljesen kiszorultak. A mai templom alakja lényegesen külonbözik a hajdanitol. Ugyanis 1860.-ban az akkori kegyúr, Károlyi Lajos gróf, az igen megrongált templomot nagy valtoztatásokkal helyreállittatta.